149. A pillanat

Van EGY a pillanat. Mikor érzed, hogy a megtaláltad a helyedet. Mikor tudod, hogy jó helyen vagy, jó időben és a megfelelő emberekkel. Határozottan emlékszem erre a pillanatra Duinóból. Első évem áprilisában jött el.

Most megint eljött egy ilyen pillanat. Hogy most már bátran mondhatom azt, hogy SZERETEM Glasgowt, még ha nem is ismerem nagyon de ami még fontosabb, hogy nem csak a helyet, hanem az embereket is MEGSZERETTEM itt.
Szerda este páran összegyűltünk vacsorára, majd jó sokat beszélgettünk és kártyáztunk. A vége felé már csak hárman maradtunk, és hogy érdekesebbé tegyük a játékot úgy döntöttünk, hogy a vesztes készít reggelit mindhármunknak. Nos, mit gondoltok, ki vesztett? Talált süllyedt...
Őszintén szólva egyeltalán nem bántam. Reggel gyorsan kisütöttem néhány palacsintát, a többiek hozták a lekvárt meg a pudingot majd pizsamában együtt neki ültünk reggelizni. És az egész csak egyszerűen JÓ volt.
Jó volt, mert kicsit olyan volt, mintha egy család lennénk. Jó volt, mert azt éreztem, hogy 2 olyan emberrel vagyok, aki miatt nem bánom, ha egy kicsit hamarabb kell felkelnem, hogy palacsintát süssek nekik. Jó volt, mert azt éreztem, hogy velük reggel is, fáradtan, morcosan, gyűrötten kíváncsiak vagyunk egymásra. Jó volt, mert hulla fáradtan is megnevettettük egymást. Jó volt, mert úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyemet.

148. Életről

Élet egy fura személy. Mikor minden jól alakul, mikor duzzadsz az energiától, mikor mosoly van az arcodon, mikor a dolgaid révbe értek, mikor szerencsésnek érzed magadat, mikor nem ijedsz meg a problémáktól, mikor azt hiszed, hogy megint tanultál valami fontosat Róla, mikor már majdnem a boldogság kevélyen mindenható tengerébe merülsz, akkor Ő meggondolja magát. Irigy lesz rád, vagy csak szeszélyes. Nem tudom.
De valamiért csak egy kicsit csavar a dolgokon, egy egészen aprót, hogy nehogy gonoszsággal legyen vádolható, de azért emlékeztet rá, hogy Ő az erősebb. Elgondolkodtat, hogy akár csak ilyen szokásos mindennapi egyszerű ujjgyakorlattal is tud hatni rád, mi lesz, ha az igazi darabot kezdi játszani?
Megmutatja, hogy némely leckéje nagyon nehéz és bizony megtanulásuk fájdalommal jár. Nem törli le a mindennapi mosolyt az arcodról, nem renget meg alapjaiban, nem tör meg, csak kérdésekkel és gondolatokkal mételyez meg belülről. Egy egyszerű dologgal tudatja veled, hogy bizony még rengeteg leckét tartogat számodra, melyeket hiába tudsz elméletben, gyakorlatba való átültetésük időt, tapasztalatot és erőt igényel.
De lehet, hogy félre ismered? Lehet, hogy csak kiment a boldogság kevély tengeréből, mert még nem tudsz úszni? Vagy mert a nyílt víz veszélyes, de mi ezt észre sem vesszük?

147. Ami sosem változik

Vannak dolgok, ami sosem változnak.

Mikor vasárnap reggel (oké, tudom, hogy most itt páran a szívükhöz kapnak, szóval maradjunk annyiban, hogy az ÉN időzónám szerint reggel) mikor felébredtem az első dolog amit megpillantottam a hatalmas pelyhekben szakadó hó volt. És abban a pillanatban, hogy még félkómás agyam feldolgozta ezt az információt, varázsütés szerűen meghallottam anya hangját:

Szakad a hó nagy csomókban,
veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz,
hóesésben vacakolsz.

Fölfújtad a tolladat,
ázott pamutgombolyag.

Mi kell neked? Fatető!

Fatető!
Deszka madáretető.

Hiába, van ami olyan mélyen belénk ívódott, hogy soha sem tudjuk elfelejteni, mint az első hónak kijáró vers. Vissza sem tudok emlékezni, hogy hányszor költött anya ezt a verset szavalva, mikor hosszú várakozás után végre megérkezett a tél, igazi pelyhes hóesést hozva magával és hányszor mondtuk el ezt a néhány sort együtt a friss hónak örülve. És abban is biztos vagyok, hogy az én gyerekeim is ezen fognak felnőni!

146. Hohó....HÓ

Hála a 10 centis hónak olyan érzésem van, mintha egy képeslapban sétálnék.

Ma reggel mikor 10 körül jöttem vissza az első órámról a kilátó pont mellett vezetett el az utam. És lélegzetelállító látványban volt részem. Közvetlenül a lábamnál a park terült el, ezúttal fehérbe borkulva. Tovább tekintve a Kelvingrove galléria vadregényes tornyocskáin akadt meg a szemem, majd a többi háztetőn, melyek mind fehérbe voltak burkolva, mesebeli megjelenést kölcsönözve a tájnak. A háttérben fehér dombok, szél turbinák, gyár kémények és daruk olvadtak lágyan a szürke égbe, melyet a felkelő téli nap sejtelmesen világított meg.

Íme néhány kép a vasárnapi sétánkról a parkban szomszédommal Patriciával. (fent látható a hóemberrel, amit nem mi csináltunk, csak úgy tettünk minta igen :)

Kelvingrove Galéria tornyai

145. Zumba

Fun, fun, fun! Ahogy Ugne mondaná. Már rág nem nevettem ennyit. Hogy egészen pontos legyek egy teljes órán át nem tudtam abbahagyni.

De mi is az a Zumba? Ne aggódjatok, nem valami drog, még ha elsőre úgy is hangzik és még a hatása is hasonló. A Zumba egy Kolumbiából származó "dance fitness" program. Elképesztő, hogy a zene, ritmus és sok sok ember együttes mozgása milyen fergeteges hatást tud kelteni.
Mindenkinek csak ajánlani tudom! Érdekes felfedezni, hogy a tested minden porcikája rázható ritmusra :D
Egy biztos, ezentúl törzsvendégek leszünk a sport centrumban!

144. Happy Day

Azt hiszem az első lázmentes napom megér egy rövid bejegyzést Mr. Flaming csodás találmányával az antibiotikummal együtt!

Tegnap voltam orvosnál, aki szakszerűen megállapította, hogy gennyes mandula gyulladásom van. Persze nem kérdés, csak az a baj, hogy 4 éves korom óta nincs mandulám... de azért a többi stimmel. Aztán nem sokkal utána hallottam, hogy Észtországban jelenleg valami influenza járvány tombol, aminek minden tünete rámillik. Ezek után csak azt nem értem, hogyan lehetséges az, hogy az itt lévő észtek közül egy sem beteg, csak én?????? Mindegy egy kis friss, meleg Borscs-al meg palacsintával könnyen ki tudtak engesztelni :)
A pszichológia esszém is kész van, ki is van nyomtatva, végig aludtam az éjszakát, a nap is süt, lázam sincs ez egy egész jó napnak indul, még ha a torkom, izmaim és ízületeim mindig kutyául fájnak is.
És végül, de nem utolsó sorban mindannyian adjunk hálát Mr. Flamingnek a penicilin felfedezésért és szenvedéseim véget vetéséért :)

143. Azért vannak a jóbarátok...

Hogy, amikor lázasan és betegen fekszel az ágyadban oda kucorodjanak a lábadhoz és beszéljenek hozzád. Hogy a kezüket a rátegyék a lábadra, hogy érezd, hogy nem vagy egyedül. Hogy egymásnak adják a kilincset a szobádban, nehogy egyedül maradj. Hogy különféle porokkal, teákkal és egyéb jól bevált népi gyógymóddal kúráljanak. Hogy költsön adják a lázmérőjüket. Hogy felhívjanak, hogy mit szeretnél a boltból, és hogy életmentő fagyit hozzanak neked. Hogy meghallgassák a lázas panaszaidat és kedves hülyeségekkel szórakoztassanak. Hogy ellenőrizzék a napi tea beviteledet és időnként beléd diktáljanak „csak még egy kicsit”. Hogy arról kezdjenek vitatkozni, hogy melyikük gyógymódja a hatásosabb és kinek a csodaszere húzta le a lázadat. Hogy napi 5 SMS-t írjanak, hogy megtudják mi van veled. Hogy biztosítsanak arról, hogy a tűzijáték nem is olyan „nagy durranás” és semmiből nem maradsz ki, csak mert nem tudsz kikelni az ágyadból.

És hogy egyszer mindezt valahogy meg tudjam nekik majd hálálni...

142. A lepke

Most elmesélem nektek az egyetlen és legfontosabb dolgot, amit fizika órán tanultam. Egy szép napsütéses napon a fizikai előadóban ültünk hetedik órában, mikor Békési Tanár úr egy példa történetet mondott a felfedezés és tanulás öröméről.

"Gyerekek, ha én most elmesélem nektek, hogy tegnap itt a kertben a bokor alatt milyen szép, nagy és színes lepkét láttam, akkor erre egyikőtök sem fog emlékezni egy hét múlva. De ha Te magad mész ki a kertbe és találsz egy hatalmas, színes lepkét akkor arra egész életedben fogsz emlékezni."

Tegnap a jövőbeni terveinkről beszélgettünk, mikor egy idő után Ugne megkérdezte:

- Te tulajdonképpen akkor egész életedben tanulni akarsz? - először kicsit mellbe vágott a kérdés. Csak mert szeretnék sok sok mindent megtanulni, nyelveket, különböző tudományokat, nem jelenti azt hogy egész életemben... várjunk csak. DE! Hiszen imádom a lepkéket. Boldoggá tesznek. Akkor miért ne?

141. Croissant and Caffé Latte

Briosch-t eszem és latte macchiatot iszom. Megint. De ez most más. Nem csak azért mert a briosch-t croissantnak csúfolják, a latte macchiatot pedig Caffé Lattenak.

Más a hely. Az arcok furcsán ismeretlenek körülöttem. Fáradtak és öregek. Pedig a "University Caffe-ban vagyok". A falon egy oklevél díszeleg 1990-ből. Egyidősek vagyunk...Minden avitt és régi. A hely, az arcok, az emberek. Egyformán fáradtak és ráncosak.
Valami mégis megfogott a helyben. Az ajtón túli hiába nyúlik Glasgow egyik legforgalmasabb utcája, bent csend honol. Nem szól a zene, hangos szavak sem nagyon esnek. Csak monoton , megnyugtató tompa zaj.
A pincérnő egyszer csak nevén szólítja a velem szemben ülő Johnt, aki valószínűleg márl egalább annyi ideje a bár része, mint a műbőr ülések vagy a fagyis pult. John "a szokásost" kéri. Míg fish&chips-ére vár kezét imára kulcsolja. Vajon mi mondani valója lehet Istennek?

A tartó oszlopot borító tükör-mozaik lapocskák ódivatúan csillognak. Némelyik törött és fakó, akárcsak John. Elhasználódtak az évek alatt. Nem hiába, az élet nem egy "séta a parkban" ahogy az angolok mondják. Mattít, fakít, porral lep be és néha még meg is tör...
A kávézóból kilépve a cégérre téved tekintetem. Kopott tábla hirdeti: "University Caffé est.1918" Ezek szerint azóta nem cserélődött itt a vendégkör... ezek szerint az egyetemisták is megöregszenek? Lehet, hogy egykor John is egyetemistaként került ide?

140. Egyetemista feeling...

Azt hiszem, hogy kezdem átérezni az egyetemista élet lényegét: buli szerdán, csütörtökön és pénteken :) Hogy hogy is történt?
Szerda este: Dorka teljes odaadással olvassa a világ legunalmasabb könyvét (Making of Social Policy in Britain 1830-1990) mikor is megszólal a telefon. A kedves szobatárs telefonált, hogy nagyon nagyon szépen kér, hogy menjek el vele a belvárosba az úszó- és vízilabda klub összejövetelére, mert aaaaanyira szeretne elmenni, de hát ugye egyedül nem tud... és hát mert Dorka jószívű ember hírében áll, megszánta, hazavitte és levágta...:) vagyis akarom mondani igent mondott. És mint mindannyian tudjuk, a spontán dolgok a legjobbak, így az este is jól sikerült. Időközben beszerveztem Ugnét is és így hármasban vettük a belváros felé az irányt...Volt ingyen pizza, úszók, vízilabdázók aztán csatlakoztak a hokisok és mérnökök is, szóval így egy idő után már nem is volt gyanús, hogy még soha senki sem látott az edzéseken :)... de azért nem jöttem zavarba a "Te vízilabdáztál már korábban?" kérdéstől... elmondtam élettörténetem idevágó részét :)
Csütörtök este: csütörtök este hagyományosan a nemzetközi diákszövetség összejövetelének időpontja, ahol mindig bőségesen van ingyen kaja, és mivel pénteken nincsenek óráink, semmi sem akadályozhatott meg bennünket ezen lehetőség kihasználásától. Egyébként ezt az eseményt szeretem legjobban, mert itt már elég sok embert ismerek és mivel sokuk Erasmusos diák, jóformán csak itt futok velük össze.
Péntek este: KARAOKE!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Nyugalom, nem én éneklek :)

139. Apró örömök az életben

Pontosabban szólva kb 25-30 cm hosszúak, barnás vöröses bundájúak és elragadóak. A helyi park mókusairól beszélek. Mert képzeljétek el, hogy ma mókust simogattam!!! Teljesen felvidultam tőlük, olyan édesek!

Az itteni mókusok nagyon barátságosak, "kezesek" és rengeteg szaladgál belőlük a parkokban.

138. Italia... avagy honvágy kicsit másként

Nincs honvágyam.

Olaszországvágyam van.

De nagyon.

Hiányzik a napsütés, a tenger, porto, a capuccino, a brios, Mickey's, Al Castel, Gelato, Zampolii, Rilke sétány, Trieste, az olasz nyelv maga, az olasz gesztikuláció, a Carso, Czernizza, Duinese emberek, MAX, Michelle, fausta, la gazetta, az olasz ősz, a bor, la Via Trieste...

Ez más mint a honvágy. Mert tudom, hogy ha itt letelik az időm legyen az 4 év, vagy csak egy szemeszter, haza fogok menni. És otthon lenni. Sokáig.
De Olaszországgal minden más.
Nem tudom, hogy mikor fogom újra látni.
Nem tudom, hogy fogok-e még valaha több időt ott tölteni, mint egy hét.
Nem tudom, hogy fogok-e még valaha capuccinot inni Mickey's-ben.
Nem tudom, hogy fogok -e még valaha a szőlőtáblák közt biciklizni.
Nem tudom, hogy fogok-e még Pasta con pomodoro-t enni.
Nem tudom, hogy fogok-e még Portóban ülni és a tengert bámulni.
Nem tudom, hogy fogok-e még valaha lesétálni Portóba bárkivel is megvitatni az élet dolgait.
Nem tudom, hogy fogok-e még valaha olaszul beszélni.

Csak remélni tudom, hogy minderre a válasz IGEN...

137. Első nap

A mai nap egy nagyon különleges nap volt. Ma volt az első napom az EGYETEMEN. Mert EGYETEMISTA lettem! El sem tudom mondani, hogy mióta vártam már erre a napra. De azért is különleges, mert egy ELSŐ nap volt. Az ember életében nem sok "első nap van". Ezek mindig fontos mérföldkövek és illik őket tisztelnünk.

Az első "első napom" az óvodában volt. Vagyis, hogy pontos legyek a bölcsödében, de hát annyira régre nem nyúlik vissza emlékezetem. Emlékszem rá, hogy anyával és apával, az IFÁval mentünk oviba. Mert igen, én menő gyerek voltam! Nekünk, volt a legnagyobb kocsink! ;)

Aztán emlékszem, mikor az Ötösbe mentem először. Szép, napos reggel volt és apával és anyával együtt sétáltunk végig a Deák Ferenc úton, a kapu előtt jól megölelgettek, majd szaladtam is be a többiekhez.

A Gárdonyis első napom is elevenen él emlékezetemben. Látom magam előtt a 22-es termet, amint belépek és megpillantom Fannit egy piros kockás cicanadrágban... örök sokk...

Majd 7 év elteltével Olaszországban volt a következő "első napom", amiről már ti is értesülhettek.

És most megint elérkezett egy "első nap"... Egyetemista létem első napja. Ami nem volt annyira napos, főleg reggel, tekintve, hogy Skóciában vagyok, de mindent egybe véve igen kellemesre sikerült. Nincs mit tenni, még mindig szeretek órákra járni...

Mi a közös ezekben az emlékekben? Hogy mindegyikük egy hihetetlenül pozitív élményként él bennem. Minden első napon tele vagyok várakozással és izgatottan megyek az új dolgok elébe! Mindegyik napsütéses, meleg és egyformán egy nagyon szép jövő kezdetét jelentik... hmm szeretem az első napokat!És íme, a hagyományos, elmaradhatatlan : Első Nap Fotó

136. Letelepedés

Gondolkodtatok már rajta, hogy mi tesz egy helyet igazán az otthonotokká? Vagy azon hogy egy embernek lehet-e több otthona?
Miután Skócia a harmadik ország ahol élek eddigi életem folyamán már néhányszor találkoztam ezzel a kérdéssel. Megint csak arra a következtetésre kell, hogy jussak, hogy valahol letelepedni, megvetni a lábunkat, beilleszkedni egy nagyon izgalmas folyamat, vagy akár játéknak is nevezhetjük. Tulajdonképpen olyan mint egy társasjáték. Először elolvasod a játékszabályokat, vagyis információt gyűjtesz. Mikor elkezdődik a játék, akkor úgy sem emlékszel mindre, szóval figyeled a társaidat, hogy ők mit csinálnak. Az elején elolvasod a mezőket a táblán, hogy tudd mikor mit kell csinálnod, kérdezgeted a tapasztaltabb játékosokat, de ami a legfontosabb, hogy tanulsz. Aztán idővel kezdesz emlékezni a mezőkre, majd lassan rájössz a játék lényegére, apró trükkjeire. A végén, pedig ha türelmesen játszol akár még nyerhetsz is...de ha nem, akkor is tudod a játékot betéve...

Szóval: Let's play!

135. A sárga köves út... az egyetemre

Így visz utam az egyetemre:

A szállást elhagyva átmegyek az úton (igyekszem "jó" irányba nézni)

Átmegyek a parkon

És a távoli egyetem felé veszem az irányt

Majd elmegyek a Galéria mellett

Átmegyek a folyón

Végig megyek a sétányon

Megint átmegyek az úton

Majd balra fordulva felkaptatok a dombtetőre

és már megis érkeztem...

134. Mára semmi emelkedett...

Hát, most sajna nem tudok világmegváltó témákról írni, vagy mély filozofálgatásba kezdeni, mára csak egy olyan azt-sem-tudom-hogy-hol-kezdjem féle élménybeszámolót kaptok.

Vasárnap szerencsésen megérkeztem szállásomra. A szobatársam egy lengyel lány Agata és a szoba maga meg a lány is nagyon barátságos, bár szerintem kicsit sötét. (mármint a szoba nem a lány....)

A dolgok szinte teljesen egybefolynak, annyi mindent mondtak, hallottunk, csináltunk és tapasztaltunk. A gólya hét itt sem más, mint az otthoni gólyatábor, buli buli hátán. De a dolog érdekessége, hogy az egészet a két diákszövetség vetélkedése határozza meg. A GUU (Glasgow University Union) és a QMU (Queen Margaret Union) egymást próbálja túl licitálni jobbnál jobb programok szervezésével vagy akár több ingyen kaja kínálásával, hogy minél több új tagot toborozzanak. Általánosságban elmondható, hogy el vagyunk árasztva kuponokkal, ingyen jegyekkel, tagsági kártyákkal és egyéb ehhez hasonló dolgokkal.
Persze azért volt néhány "komoly" program is. Már hétfőn volt egy csoportos találkozónk az Adviser-el, aki olyasmi mint egy tutor, aki 4 évig tanulmányainkat fogja felügyelni. Szerencsére egy nagyon szimpatikus és kellemes embernek tűnik. Ezen kívül ma volt a beiratkozás, ahol a hivatalos diákigazolványomat is megkaptam. Holnap és holnap után pedig külön a tantárgyaimat kell személyesen felvenni.

133. Bimm-bamm: Szolgálói közlemény...

épségben megérkeztem Glasgowba!!! A szobatársam Agatha egy lengyel lány, a szobám a legfelső (3.) emeleten van. Már mindent szépen kipakoltam. Van a szobában internet és saját vezetékes vonalam is van.

Folyt.Köv.

132. Elkészülni, vigyázz, rajt!

éééésss irány Glasgow. Ahol a University of Glasgow-n fogok Economics-t, Public Policy-t és valószínűleg Psychology-t tanulni.

Elkészülni, mert hát az utazás és új kezdet mindig sok készülődést igényel.

Vigyázni, mert nagyon fontos, hogy "vigyázzak magamra", hogy gyakorlatilag mindenkit idézzek.

Rajtolni, azt hiszem ez a rész nem igényel különösebb magyarázatot...

Az egyetem

131. Fenntarthatóság

Fenntarthatóságról leginkább a fenntartható fejlődés (sustainable development) kapcsán beszélünk, ami a nagyvilágban egyre inkább felkapott és mindennapi témává válik, míg itthon eléggé háttérbe szorul. A fenntartható fejlődés olyan fejlődési folyamat, ami kielégíti a jelen szükségletit, anélkül, hogy csökkentené a jövő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket. (wikipedia) Magyarán arról szól, hogy mi nem szipolyozzuk ki a Földet, hogy a gyerekeink is tudjanak majd hol élni. Ide tartozik az újrahasznosítás, energiatakarékosság, környezetvédelem...stb
Hogy miért írok erről? Mert úgy gondolom, hogy Nyugathoz képest sajnos ezen a téren is nagyon le vagyunk maradva. Sajnos nincsenek megfelelő kampányok, hogy a figyelmet a témára irányítsák, az emberek hajlandósága is igen csak gyér és gyakran az infrastruktúra is hiányzik, ami elősegíteni és lehetővé tenné az ilyen irányú lépéseket. De ami a legelkeserítőbb, hogy emiatt a legtöbbünk csak legyint egyet: "Akkor mit tehetnék én?"
Igenis sokat! Tavaly egész éves munkám során a Sustainabililty Groupban (Fenntartható Csoport) számtalan apró dolgot tanultam, amivel rengeteget tehetünk Földünkért. Az egyik legelterjedtebb hulladék gazdálkodási program a "Reduce, Reuse, Recycle" (Csökkentés, Újra használás és Újrafeldolgozás) névre hallgat. Ennek az a lényege, hogy nem elég, ha a szemetünket elegánsan belebiggyesztjük a szelektív gyűjtőedényekbe. A folyamat sokkal inkább ott kezdődik, hogy megpróbáljuk a lehető legkevesebb szemetet termelni. Szóval, most ehhez adnék néhány tippet:

1. Járjunk kosárral, táskával bevásárolni, vagy állandósítsunk egy szatyrot. Nem kell minden vásárlásnál 4-5 új szatyorral távoznunk az áruházból.
2. Próbáljunk meg nem előrecsomagolt termékeket venni! Erre jó hely a piac.
3. Ha tehetjük vegyünk nagyobb kiszerelést! Például 6 db 1,5 literes ásványvíz helyett vehetünk egy vagy két 5 literest. (és még olcsóbb is!)
4. Használjunk újra dolgokat! Akár a bevásárló szatyrokat vagy műanyag ételhordókat is.
5. Gyűjtsük szelektíven a hulladékot! Már egyre több helyen vannak gyűjtők, ahová szelektíven be lehet dobni a papírt, PET palackot, üveget... stb.
6. Akinek van kertje az komposztáljon, így az étkezési hulladék nagyban csökkenthető!
7. Használjuk a papírok mindkét oldalát, legyen szó nyomtatásról vagy akár írásról!

Nos ezek csak apróságok, és abszolút nem kimerítő a lista, de hátha hasznos gondolatébresztők! És egy nagy igazság, amit Mishával szoktunk volt mondani: "One makes a big difference!"

130. Új stílussal

Tudjátok, most örülök igazán annak, hogy a blogom címe nem dorkainduino vagy dorkainuwcad vagy valami hasonló. Mert az életem duinói szakasza lezárult. De ez nem jelenti azt, hogy blogom nak is vége kell, hogy legyen. Sőt! Ahogyan én is életem egy új szakasza elé nézek, ez történik a blogommal is. Mert hát mégis csak "My Life"-nak hívják... és ahogy jobbra pillantva olvashatjátok: ki tudja mikor lesz vége a kalandnak...?
Ahogyan én változtam úgy változott a blogom is az elmúlt két évben; a bejegyzések stílusában, témájában, felépítésében, mélységében és most a blog megjelenésében is. Két éve egy hivatalos, komoly, kissé kimért, irodai, már-már hideg kék-fehér stílust választottam. Most mondjam, hogy a blogok olyanok mint a kutyák és gazdáik?
A blogom ma: színes, barátságos, vidám, laza, élettel teli, vibráló, főként meleg és mély színek dominálnak benne. Csak remélhetem, hogy a blogok megjelenése tényleg hasonlítanak gazdáikra... a belső tartalom megítélése, pedig azt hiszem, hogy nem az én tisztem...

129. My Life

Megváltoztam. Ahogyan a blogom is. (csak, ha elsőre valaki nem látta volna :) ) Két éve a blogom címe My life volt. Emlékszem rá, hogy félig-meddig dacból választottam ezt címet. Hogy megmutassam, hogy most végre önálló, saját életet kezdek, amit senki nem irányíthat többé és csakis az enyém. Hogy elmegyek Duinóba, hogy szabad leszek, hogy kitörök, és hogy meghódítom a világot.
Ma a blogom címe My Life. Mi változott? Mondhatnám, hogy tisztába kerültem az angol helyesírás szabályaival, ahol a címek minden szavát nagybetűvel kezdik. De ez az apró változás ennél sokkal többet szimbolizál. Szimbolizálja, hogy mennyi minden tanulni való előtt álltam két éve, amiről akkor még nem is tudtam. Valamint megmutatja, hogy amit akkor az igazi "élet" -nek gondoltam, mennyire csak egy bevezetője annak, ami most még előttem áll.
Mit jelent a nagy "L" betű? Most ugyanúgy a nagy ismeretlen előtt állok, mint két éve. De most már nagybetűvel írják az ismeretlent. Most már a valóban nagy betűs életbe fogok kilépni, amire eddig csak kisbetűs változatában készültem.

128. Konvenciók

Állj meg egy percre és gondolkodj el az életedről. Tele vagy konvenciókkal. Tulajdonképpen kitöltik az életedet. Csőnadrágot vagy lila inget hordasz, mert az a divat. Aggódsz a külsőd miatt, mert hát ugye mit fognak hozzá szólni az emberek ha te más vagy mint a többi? Unalmas munkád van, vagy egy érdektelen szakon tanulsz, mert hát mit szólnának, ha kilépnél? Dohányzol, mert a barátaid egyszer megkínáltak és te nem akartál nemet mondani és kilógni közülük. Éled a sablonos életedet; taposol a mókuskerékben; megházasodsz, mert hát ezt várják tőled, hiszen már 30 is elmúltál, és a te korodban azért már igazán illene- ; Aztán gyerekeid lesznek, mert hát már az összes barátodnak van; illedelmes felnőtteket nevelsz belőlük, mert hát ezt így illik; nyugdíjba mész, mint a többiek; majd meghalsz, mert hát ha mindneki így tesz, miért pont te lennél az egyetlen, aki nem? Aztán lesz egy sírod, ami az akkori divatnak megfelel és véletlenül sem tűnik ki a többi közül… ahogy te magad sem tetted soha sem. Az életed a beolvadás és láthatatlanná válás művészete volt. Mert FÉLSZ más lenni. Soha nem akartál kilógni. Csak egy akartál lenni a sokból. Mitől félsz? Mi történik, ha valaki észrevesz? Mi történik, ha a ruhád nem divatos vagy ha nem azt teszed amit mások elvárnak tőled?

Talán lesz egy ÉLETED? Ahol te valóban TE vagy és nem ŐK, vagy legalábbis akivé ők akarnak tenni téged? Talán MÁSnak vagy furának bélyegeznek?

Szerintem te nem fura vagy őrült, hanem KÜLÖNLEGES és EGYÉNI vagy. MEGISMÉTELHETETLEN.

127. A Kisherceg és a Róka

- Te jó ég! Ezt honnan tudtad? – nézett rám Alan a tipikus ledöbbent arc kifejezésével, amit már megannyiszor láttam, mikor a gondolataiban olvasva előállok egy-egy újabb merész kijelentéssel.
- Hm. Tudtam és kész- rántottam meg a vállamat és billentettem a fejemet balra, a szokásos fürkésző, zavaró tekintetemmel arcát pásztázva.
- Elég! Nem ér! Úgy olvasol bennem, mint egy nyitott képeskönyvben! Hogy csinálod? Van valami mágikus képességed?
- Nem tudom- válaszoltam elgondolkodva.
Hogy őszinte legyek élvezem ezeket a párbeszédeket Alannel. Az elején még mind egy-egy kis csata volt, hogy leleplezzem a kapitalista álca mögé bújtatott érző lényt. Véres szócsatákat vívtunk, minden mozdulatot, száj rándítást, fél mosolyt, pillantást ki kellett elemeznem, hogy megfejtsem egy másik emberi lélek titkát és egy fokkal közelebb kerüljek hozzá. De megérte. Bár nem volt egy villámháború, de a fő ütközet után megtört. Rájött, hogy tényleg nyitott könyvként olvasok benne. És a könyv megnyílt előttem.
Majd’ mindennap megjelenik a szobámban és már kérés nélkül fedi fel előttem lelke apró titkait. Nekem csak néha lapoznom kell a könyvben, vagy kijelölni a megfelelő irányt a történet további folyásának. És élvezem. Olyan, mint egy utazás Ázsia legmélyére, egy másik személyen keresztül. Néha megdöbbenek. Mikor látom, hogy a szingapúri beton dzsungel mélyén hogyan nőnek fel a „business man”-ek gyerekei érzelmek nélkül, hogyan élnek egy hatalmas érzelmi sivatag közepén akkor étem meg, hogy engem milyen gondosan öntözgettek és nyesegettek a szüleim.
- Olyan vagy mint az anyja!- mondta Joyce fél komolyan.
- Tudom Joyce. De hát valakinek csak el kell neki mondani, hogyan működik a világ nem? Valakinek egyszer meg kell neki mutatni, hogyan kell úszni az érzelmek tengerében, nem?
- Igazad van. De szerintem csak az idődet pazarolod vele. Reménytelen eset. Igazi, tipikus szingapúri…
- Lehet…majd elválik. Ha megszelídítem a rókát, akkor az én felelősségem, nem de?
És telik az idő. Lassan, de biztosan. Az úszó leckék működni látszanak, a sivatag embere egyre közelebb kerül a vízhez. És kezd kiderülni, hogy egész jól úszik. Nem hiába beszéltem, magyaráztam, segítettem és működtem közre. Hogy már nem csak önmagát látja, hanem másokat is, hogy már nem hisz a pénz mindenható erejében. A róka megszelídült és remek barát vált belőle. Most már csak a világnak is meg kell mutatnia, hogy ő is tud úszni. Én meg csak remélhetem, hogy jövőre sem felejti el ezt a képességét.

126. Eger

Mindig Rá gondolok. Nem tudom kiverni a fejemből. Bárhová megyek, bármit csinálok minden csak Rá emlékeztet. Mindig őt látom magam előtt. Bármilyen emlékemet idézem fel, ő mindig benne van. És néha már fájdalmasan hiányzik. Mikor belém hasít a felismerés, hogy talán már soha semmi sem lesz olyan, mint régen volt. Hogy talán már soha nem fogjuk együtt tölteni a hétköznapjainkat, vagy akár nemzeti ünnepeinket. Nem fogjuk már együtt várni a karácsonyt, húsvétot. Fáj, hogy nem látom ahogyan fejlődik, hogy nem vagyok a része többé, nem tudom követni életének apró eseményeit. Nehéz élni nélküle. Minden gondolatom akörül forog, hogy mikor fogom ŐT újra látni, hogyan fogjuk felidézni a régi szép időket. De félek. Nem tudom, hogy fogad majd, ha visszamegyek hozzá. Akar-e még látni? Lehet úgy fent tartani egy kapcsolatot, hogy több száz kilométer van köztünk? Akarja-e még megosztani életét velem? Van-e még keresni valóm nála? Tudom, hogy én hagytam el őt. De nem volt más választásom. És mai napig is meg vagyok győződve róla, hogy ennek így kellett lenni. Valószínűleg nem lett volna közös jövőnk együtt. Előbb vagy utóbb külön váltak volna útjaink. De vajon ő is érti ezt? Tudja, hogy milyen hálás vagyok neki? Együtt nőttünk fel, minden porcikáját ismerem a részemmé vált és én is az ő része vagyok. Tudom. Érzem. Számolom a napokat, hogy végre újra láthassam…
De itt van ez az Új is. Gyönyörű, egzotikus, izgalmas merőben más, mint a régi. Már őt is ismerem, de még mindig rejteget újdonságokat számomra. Ő még annyi minden újat tud nekem mondani, olyan izgalmas dolgokat. Csak egy kicsit kell mélyebbre néznem a hétköznapoknál és máris meg tud lepni. Ő is szép, de az ő szépsége sokkal másabb. Sokkal szabadabb, vadabb, kalandosabb, zabolátlanabb, romantikusabb, míg a régi tele van megfontoltsággal, nyugalommal, tapasztalattal, józansággal és bájjal. Vele mindennap más. A jelenem Hozzá kapcsol.
Kettőért dobog a szívem és úgy érzem, hogy megférnek egymás mellett. A régi Eger és az Új Duinó…

Ui: Mielőtt bárki félre értelmezné nem arról írtam, hogy szerelemes vagyok, hanem hazaszeretetről beszéltem…

125. Miért éppen Duinó?

Már csak 10 méter, már csak 9 és fél… Egész testemmel neki feszülök a dühöngő szélnek, ami kegyetlenül bele kap sínadrágomba majd undokul hátra taszít. Még mindig 9 méter… A hó keményen, mint ezernyi kődarab csapódik arcomba. Harcolok, míg el nem érem a kilincset. Abban a pillanatban, mikor lenyomom, Bora ismét vadul lök rajtam egyet. Kétségbe esetten kapaszkodok a kilincsbe.
Bent vagyok. Mint fuldoklónak a csónak, úgy nyújt nekem menedéket a kávézó. Belépve egy fehér papír lap fogad, mondván, hogy ma csak kettőig lesznek nyitva. Minden olyan furcsa. A máskor élettől nyüzsgő, hangos, zsúfolt hely most teljesen üres. Az egész helyet az utcáról befolyó szürkeség borítja. Az asztalon a sárga primulák reménytelenül próbálják hirdetni, hogy itt a tavasz, míg a szél süvítése és jeges hó kopogása elnyomja gondolataimat. Kibontom a kapucnimat, meglazítom a sálamat. Sehol senki. Teljesen halott a hely. Odalépek a bárpulthoz és szétnyitom a tépőzárjaimat. A zajra előbukkan a pincérnő. Ma csak ő dolgozik. A szokásosat kérem. Besétál Tim és leül egy asztalhoz. Kis idő múlva Hamidullah és még néhány ember jelenik meg. Miután rendeltek némán eltűnnek a dohányzó helyiségben. Csend van. Csak a zsalugáterek kopogása hallatszik. Odakint a fák tehetetlenül dőlnek meg a szél akarata előtt. Idebent kellemes meleg van. Le kell, hogy vegyem a kabátomat. Némaság. Senki nem szól egyetlen szót sem. A feszültség és nyugalom furcsa egyvelege van a levegőben. Mintha várnánk, de magunk sem tudnánk, hogy mire.
A napi sajtó után nyúlok, de az nincs a helyén. Unottan a falra meresztem a szememet. Oggi si chiude alla 14.00- ma kettőkor zárunk olvasom. Közben arra gondolok, hogy mielőtt még elkezdődött volna, már véget is ért a napom. Mehetek vissza tanulni a szobámba, hiszen nincs több órám. Közben a szél egyre kegyetlenebbül dörömböl az ajtón. Itt biztonságban érzem magamat. Meleg van. Csend van. Az ólomszürkeség rátelepedett Duinóra. Unottan kortyolok bele a tejeskávémba. A meleg tej jól ismert íze kellemesen terjed szét a számban. Közben Alaszkára gondolok. A Miért éppen Alaszkából jól ismert képek jutnak eszembe. Kis város, szürkeség, helyi bár, csend, szél, hó… Vajon lesz-e csavar a mai epizódban?
Nyílik az ajtó. 2 férfi érkezik. A pincérnő újra előbukkan. –Az időjárás miatt- felel kérdésemre. Rendelnek. Csend van, csak a szél süvölt újra és újra neki feszülve az épületnek, mintha haragudna Duinóra és szeretné elpusztítani, vagy legalább is arrébb tolni. A croissantba harapok. A csoki puding megédesíti a számat. Még jobban érzem magamat. Közben telik az idő. Látom Timet elővenni a számológépét. Tipikus fizika tanár… az idő érzékem teljesen megszűnt. Percek vagy már órák óta ülök itt? Fogalmam sincs. Sehol senki csak Tim és a grafikus számológépe. Kint még mindig tombol a szél és pustol a hó. Bent még mindig meleg van. A sárga primulákra pillantok az asztalon. Ironikusnak tartom, hogy pont ma vették őket… az ujjaimat a langyos bögre köré fonom…csak ülök. Nem akarok elmenni innen… talán soha…

124. Tanulság- avagy project week egy apáca zárdában

A szigetről

A sziget

Szóval az én Project hetem kicsit más volt mint a többieké. Íme a beszámolóm:

Az Alpokkal körül vett kis város vasútállomásán, a tűző tavaszi napba bámulva értettem meg, hogy mennyi mindnet kaptam Orta San Giuliotól(ez a sziget neve) és az apáca zárdától. Hogy mennyit tanultam megint a világról, Istenről, Magamról és a múltamról. A tegnap este még színes egyvelegként kavargó érzések és benyomások mostanra képekké és gondolatokká rendeződtek a fejemben.

Úgy érzem, hogy ki van jelölve az utam és az akadályok ellenére is van erőm végig menni rajta. Hogy ki vagy mi ad erőt? Isten és a hit. Ez a kettő, mint a Nap és Hold elválaszthatatlanul bevilágítják az utat és nem hagynak elveszni a sötétben.

Tanultam. Jajj, Istenem, de mennyi mindent! Az elmúlt 1,5 évem jelmondata a következő volt: Bárcsák látnám a jövőmet, hogy megértsem a jelenemet! - Hogy lássam, hogy a dolgok történésének miértjét és el tudjam őket fogadni. És most, életemben először, megéltem a pillanatot, mikor megértettem a múltam egy darabját. Ez a pillanat erőt ad. Erőt ad, mert megmutatja, hogy van értelme a múltamnak és ez által a jelenem és a jövőm is értelmet nyer. Boldogsággal tölt el az, hogy tudom, hogy egyszer ugyanígy minden értelmet fog nyerni.

Mi nyert most értelmet? A vallásos neveltetésem. Megértettem, hogy mi a jelentősége annak, hogy mi a jelentősége annak, hogy a térdem megérinste a talajt, mikor keresztet vetek, azon túl, hogy osztályfőnök nem fog rám szólni. Megértettem, hogy miért jó, hogy latint tanultam, hogy hittanra jártam, hogy lelkigyakorlatokon vettünk részt és hogy imákat magoltunk. Ez által rájöttem, hogy mennyit köszönhetek volt iskolámnak és osztályfőnökömnek. Megéreztem, hogy milyen mélyen bennem vannak, hogy kitörlhetetlenül személyiségem részei ez által pedig az életemé is.

Arra is rádöbbentem, hogy mindez mennyire hiányzott az elmúlt 1,5 évben. Felismertem, hogy akármennyire is erős és kiforrot személyiség vagyok, mint mindenkinek nekem is szükségem van az útmutatásra és aktív vallásra, ami védőhálóként körül vesz.

Megtanultam, hogy mit jelent lemondani dolgokról. Nem csak egy tábla csokiról vagy egy szép pár cipőről, hanem egy életformáról. Rájöttem, hogy lehet jó életet élni internet, mobiltelefon, csokoládé vagy fölösleges beszéd nélkül. Láttam, hogy az apácák teljes élete élnek a szigetre zárva, de rájöttem, hogy számomra a szabadságom, a természet, a tenger, a hegyek, az Alföld, az utazás mind- mind az életem szükséges részei. Világossá vált, hogy nem kell ahhoz egy zárdában élnem Észak-Olaszországban, hogy az Isten által számomra kijelölt úton járjak.

Tisztábban látom a hibáimat mint valaha és úgy érzem, hogy kaptam hozzá erőt, hogy változtassak rajtuk és csak remélni tudom, hogy ez az erő sokáig velem marad.

Nehéz szívvel szállok fel a begördülő vonatra. Olyan, mintha a végtelen béke és nyugalom szigetét hagynánk hátra egy kihívásokkal teli, kegyetlen világ kedvéért. Ugyanakko könnyűnek érzem magamat, mintha minden nehézségem a szigeten maradt volna az apácákkal.

Csak bámulom a szemem előtt elszaladó pusztaságot, a meleg szél játszik a fonatomból kilógó tincsekkel és az első tavaszi nap az arcomba tűz és azt kívánnom, hogy bárcsak ez a pillanat, ez a leírhatalan érzés velem maradna...