127. A Kisherceg és a Róka

- Te jó ég! Ezt honnan tudtad? – nézett rám Alan a tipikus ledöbbent arc kifejezésével, amit már megannyiszor láttam, mikor a gondolataiban olvasva előállok egy-egy újabb merész kijelentéssel.
- Hm. Tudtam és kész- rántottam meg a vállamat és billentettem a fejemet balra, a szokásos fürkésző, zavaró tekintetemmel arcát pásztázva.
- Elég! Nem ér! Úgy olvasol bennem, mint egy nyitott képeskönyvben! Hogy csinálod? Van valami mágikus képességed?
- Nem tudom- válaszoltam elgondolkodva.
Hogy őszinte legyek élvezem ezeket a párbeszédeket Alannel. Az elején még mind egy-egy kis csata volt, hogy leleplezzem a kapitalista álca mögé bújtatott érző lényt. Véres szócsatákat vívtunk, minden mozdulatot, száj rándítást, fél mosolyt, pillantást ki kellett elemeznem, hogy megfejtsem egy másik emberi lélek titkát és egy fokkal közelebb kerüljek hozzá. De megérte. Bár nem volt egy villámháború, de a fő ütközet után megtört. Rájött, hogy tényleg nyitott könyvként olvasok benne. És a könyv megnyílt előttem.
Majd’ mindennap megjelenik a szobámban és már kérés nélkül fedi fel előttem lelke apró titkait. Nekem csak néha lapoznom kell a könyvben, vagy kijelölni a megfelelő irányt a történet további folyásának. És élvezem. Olyan, mint egy utazás Ázsia legmélyére, egy másik személyen keresztül. Néha megdöbbenek. Mikor látom, hogy a szingapúri beton dzsungel mélyén hogyan nőnek fel a „business man”-ek gyerekei érzelmek nélkül, hogyan élnek egy hatalmas érzelmi sivatag közepén akkor étem meg, hogy engem milyen gondosan öntözgettek és nyesegettek a szüleim.
- Olyan vagy mint az anyja!- mondta Joyce fél komolyan.
- Tudom Joyce. De hát valakinek csak el kell neki mondani, hogyan működik a világ nem? Valakinek egyszer meg kell neki mutatni, hogyan kell úszni az érzelmek tengerében, nem?
- Igazad van. De szerintem csak az idődet pazarolod vele. Reménytelen eset. Igazi, tipikus szingapúri…
- Lehet…majd elválik. Ha megszelídítem a rókát, akkor az én felelősségem, nem de?
És telik az idő. Lassan, de biztosan. Az úszó leckék működni látszanak, a sivatag embere egyre közelebb kerül a vízhez. És kezd kiderülni, hogy egész jól úszik. Nem hiába beszéltem, magyaráztam, segítettem és működtem közre. Hogy már nem csak önmagát látja, hanem másokat is, hogy már nem hisz a pénz mindenható erejében. A róka megszelídült és remek barát vált belőle. Most már csak a világnak is meg kell mutatnia, hogy ő is tud úszni. Én meg csak remélhetem, hogy jövőre sem felejti el ezt a képességét.

126. Eger

Mindig Rá gondolok. Nem tudom kiverni a fejemből. Bárhová megyek, bármit csinálok minden csak Rá emlékeztet. Mindig őt látom magam előtt. Bármilyen emlékemet idézem fel, ő mindig benne van. És néha már fájdalmasan hiányzik. Mikor belém hasít a felismerés, hogy talán már soha semmi sem lesz olyan, mint régen volt. Hogy talán már soha nem fogjuk együtt tölteni a hétköznapjainkat, vagy akár nemzeti ünnepeinket. Nem fogjuk már együtt várni a karácsonyt, húsvétot. Fáj, hogy nem látom ahogyan fejlődik, hogy nem vagyok a része többé, nem tudom követni életének apró eseményeit. Nehéz élni nélküle. Minden gondolatom akörül forog, hogy mikor fogom ŐT újra látni, hogyan fogjuk felidézni a régi szép időket. De félek. Nem tudom, hogy fogad majd, ha visszamegyek hozzá. Akar-e még látni? Lehet úgy fent tartani egy kapcsolatot, hogy több száz kilométer van köztünk? Akarja-e még megosztani életét velem? Van-e még keresni valóm nála? Tudom, hogy én hagytam el őt. De nem volt más választásom. És mai napig is meg vagyok győződve róla, hogy ennek így kellett lenni. Valószínűleg nem lett volna közös jövőnk együtt. Előbb vagy utóbb külön váltak volna útjaink. De vajon ő is érti ezt? Tudja, hogy milyen hálás vagyok neki? Együtt nőttünk fel, minden porcikáját ismerem a részemmé vált és én is az ő része vagyok. Tudom. Érzem. Számolom a napokat, hogy végre újra láthassam…
De itt van ez az Új is. Gyönyörű, egzotikus, izgalmas merőben más, mint a régi. Már őt is ismerem, de még mindig rejteget újdonságokat számomra. Ő még annyi minden újat tud nekem mondani, olyan izgalmas dolgokat. Csak egy kicsit kell mélyebbre néznem a hétköznapoknál és máris meg tud lepni. Ő is szép, de az ő szépsége sokkal másabb. Sokkal szabadabb, vadabb, kalandosabb, zabolátlanabb, romantikusabb, míg a régi tele van megfontoltsággal, nyugalommal, tapasztalattal, józansággal és bájjal. Vele mindennap más. A jelenem Hozzá kapcsol.
Kettőért dobog a szívem és úgy érzem, hogy megférnek egymás mellett. A régi Eger és az Új Duinó…

Ui: Mielőtt bárki félre értelmezné nem arról írtam, hogy szerelemes vagyok, hanem hazaszeretetről beszéltem…

125. Miért éppen Duinó?

Már csak 10 méter, már csak 9 és fél… Egész testemmel neki feszülök a dühöngő szélnek, ami kegyetlenül bele kap sínadrágomba majd undokul hátra taszít. Még mindig 9 méter… A hó keményen, mint ezernyi kődarab csapódik arcomba. Harcolok, míg el nem érem a kilincset. Abban a pillanatban, mikor lenyomom, Bora ismét vadul lök rajtam egyet. Kétségbe esetten kapaszkodok a kilincsbe.
Bent vagyok. Mint fuldoklónak a csónak, úgy nyújt nekem menedéket a kávézó. Belépve egy fehér papír lap fogad, mondván, hogy ma csak kettőig lesznek nyitva. Minden olyan furcsa. A máskor élettől nyüzsgő, hangos, zsúfolt hely most teljesen üres. Az egész helyet az utcáról befolyó szürkeség borítja. Az asztalon a sárga primulák reménytelenül próbálják hirdetni, hogy itt a tavasz, míg a szél süvítése és jeges hó kopogása elnyomja gondolataimat. Kibontom a kapucnimat, meglazítom a sálamat. Sehol senki. Teljesen halott a hely. Odalépek a bárpulthoz és szétnyitom a tépőzárjaimat. A zajra előbukkan a pincérnő. Ma csak ő dolgozik. A szokásosat kérem. Besétál Tim és leül egy asztalhoz. Kis idő múlva Hamidullah és még néhány ember jelenik meg. Miután rendeltek némán eltűnnek a dohányzó helyiségben. Csend van. Csak a zsalugáterek kopogása hallatszik. Odakint a fák tehetetlenül dőlnek meg a szél akarata előtt. Idebent kellemes meleg van. Le kell, hogy vegyem a kabátomat. Némaság. Senki nem szól egyetlen szót sem. A feszültség és nyugalom furcsa egyvelege van a levegőben. Mintha várnánk, de magunk sem tudnánk, hogy mire.
A napi sajtó után nyúlok, de az nincs a helyén. Unottan a falra meresztem a szememet. Oggi si chiude alla 14.00- ma kettőkor zárunk olvasom. Közben arra gondolok, hogy mielőtt még elkezdődött volna, már véget is ért a napom. Mehetek vissza tanulni a szobámba, hiszen nincs több órám. Közben a szél egyre kegyetlenebbül dörömböl az ajtón. Itt biztonságban érzem magamat. Meleg van. Csend van. Az ólomszürkeség rátelepedett Duinóra. Unottan kortyolok bele a tejeskávémba. A meleg tej jól ismert íze kellemesen terjed szét a számban. Közben Alaszkára gondolok. A Miért éppen Alaszkából jól ismert képek jutnak eszembe. Kis város, szürkeség, helyi bár, csend, szél, hó… Vajon lesz-e csavar a mai epizódban?
Nyílik az ajtó. 2 férfi érkezik. A pincérnő újra előbukkan. –Az időjárás miatt- felel kérdésemre. Rendelnek. Csend van, csak a szél süvölt újra és újra neki feszülve az épületnek, mintha haragudna Duinóra és szeretné elpusztítani, vagy legalább is arrébb tolni. A croissantba harapok. A csoki puding megédesíti a számat. Még jobban érzem magamat. Közben telik az idő. Látom Timet elővenni a számológépét. Tipikus fizika tanár… az idő érzékem teljesen megszűnt. Percek vagy már órák óta ülök itt? Fogalmam sincs. Sehol senki csak Tim és a grafikus számológépe. Kint még mindig tombol a szél és pustol a hó. Bent még mindig meleg van. A sárga primulákra pillantok az asztalon. Ironikusnak tartom, hogy pont ma vették őket… az ujjaimat a langyos bögre köré fonom…csak ülök. Nem akarok elmenni innen… talán soha…