124. Tanulság- avagy project week egy apáca zárdában

A szigetről

A sziget

Szóval az én Project hetem kicsit más volt mint a többieké. Íme a beszámolóm:

Az Alpokkal körül vett kis város vasútállomásán, a tűző tavaszi napba bámulva értettem meg, hogy mennyi mindnet kaptam Orta San Giuliotól(ez a sziget neve) és az apáca zárdától. Hogy mennyit tanultam megint a világról, Istenről, Magamról és a múltamról. A tegnap este még színes egyvelegként kavargó érzések és benyomások mostanra képekké és gondolatokká rendeződtek a fejemben.

Úgy érzem, hogy ki van jelölve az utam és az akadályok ellenére is van erőm végig menni rajta. Hogy ki vagy mi ad erőt? Isten és a hit. Ez a kettő, mint a Nap és Hold elválaszthatatlanul bevilágítják az utat és nem hagynak elveszni a sötétben.

Tanultam. Jajj, Istenem, de mennyi mindent! Az elmúlt 1,5 évem jelmondata a következő volt: Bárcsák látnám a jövőmet, hogy megértsem a jelenemet! - Hogy lássam, hogy a dolgok történésének miértjét és el tudjam őket fogadni. És most, életemben először, megéltem a pillanatot, mikor megértettem a múltam egy darabját. Ez a pillanat erőt ad. Erőt ad, mert megmutatja, hogy van értelme a múltamnak és ez által a jelenem és a jövőm is értelmet nyer. Boldogsággal tölt el az, hogy tudom, hogy egyszer ugyanígy minden értelmet fog nyerni.

Mi nyert most értelmet? A vallásos neveltetésem. Megértettem, hogy mi a jelentősége annak, hogy mi a jelentősége annak, hogy a térdem megérinste a talajt, mikor keresztet vetek, azon túl, hogy osztályfőnök nem fog rám szólni. Megértettem, hogy miért jó, hogy latint tanultam, hogy hittanra jártam, hogy lelkigyakorlatokon vettünk részt és hogy imákat magoltunk. Ez által rájöttem, hogy mennyit köszönhetek volt iskolámnak és osztályfőnökömnek. Megéreztem, hogy milyen mélyen bennem vannak, hogy kitörlhetetlenül személyiségem részei ez által pedig az életemé is.

Arra is rádöbbentem, hogy mindez mennyire hiányzott az elmúlt 1,5 évben. Felismertem, hogy akármennyire is erős és kiforrot személyiség vagyok, mint mindenkinek nekem is szükségem van az útmutatásra és aktív vallásra, ami védőhálóként körül vesz.

Megtanultam, hogy mit jelent lemondani dolgokról. Nem csak egy tábla csokiról vagy egy szép pár cipőről, hanem egy életformáról. Rájöttem, hogy lehet jó életet élni internet, mobiltelefon, csokoládé vagy fölösleges beszéd nélkül. Láttam, hogy az apácák teljes élete élnek a szigetre zárva, de rájöttem, hogy számomra a szabadságom, a természet, a tenger, a hegyek, az Alföld, az utazás mind- mind az életem szükséges részei. Világossá vált, hogy nem kell ahhoz egy zárdában élnem Észak-Olaszországban, hogy az Isten által számomra kijelölt úton járjak.

Tisztábban látom a hibáimat mint valaha és úgy érzem, hogy kaptam hozzá erőt, hogy változtassak rajtuk és csak remélni tudom, hogy ez az erő sokáig velem marad.

Nehéz szívvel szállok fel a begördülő vonatra. Olyan, mintha a végtelen béke és nyugalom szigetét hagynánk hátra egy kihívásokkal teli, kegyetlen világ kedvéért. Ugyanakko könnyűnek érzem magamat, mintha minden nehézségem a szigeten maradt volna az apácákkal.

Csak bámulom a szemem előtt elszaladó pusztaságot, a meleg szél játszik a fonatomból kilógó tincsekkel és az első tavaszi nap az arcomba tűz és azt kívánnom, hogy bárcsak ez a pillanat, ez a leírhatalan érzés velem maradna...

123.

Oké. Bizonyára már feltűnt mindenkinek, hogy nem írom a blogomat. Elmondanám, hogy erre megvannak a saját indokaim, és egy darabig nem is nagyon álll szándékomban újra éleszteni. Esetleg, ha majd túl sok szabadidőm lesz megint.

Egy a millió érvemből amellett, hogy miért nem töltöm az időmet a blogom írásával a következő: 4 hónap múlva elhagyom Duinót, ahol most a legjobb barátaim találhatók és ha van 30 szabad percem (ami ritkán fordul elő), akkor inkább vagyok velük és gyűjtök élményeket, mint ülök le és írok 3 bekezdést arról, hogy milyen unalmas itt az élet, mert nem törtéik velem semmi különös...

A másik érvem az, hogy ha kiadok egy munkát a kezemből, akkor szeretném, ha az igényes lenne, és egy blogbejegyzésnek számomra kellene egy minimális irodalmi értéket hordoznia, tehát 15 percben nem fogom összcsapni, hogy leírjam, hogy reggel felkeltem, megmostam a fogamat, elmentem suliba, hazajöttem, aludtam...stb

Következő érvem: a blogírás olyan, mint a napló írás. Én pótcselekvésként tekintek rá. Mikor ír az ember? Ha túl sok szabad ideje van és nem tudja a problémáit, élményeit valakivel megosztani. Ebből kifolyólag, ha nem írok a blogomra az az egyenes és logikus következtetés, hogy minden rendben van és 1000-rel pörög az életem, tehát jól érzem magamat.

Végül, pedig most tudom, hogy otthon anyukák, apukák, nagymamák és keresztanyukák kapnak a szívükhöz kétségbeesve, hogy információ hiányuk lesz rólam. Megígérem, hogy igyekszem telefonálni gyakrabban, arra gndoltam, hogy majd kigondolok egy fix telefonos napot a héten, és szerintem amúgy meg elég szorgalmasan válaszolgatok az emailekre.

Igen, és azt is tudom, hogy szeretnétek fényképeket látni és élményeket hallani. Úgy gondolom, hogy nyáron, mikor lesz időm, le fogok ülni és megosztom a legjobb fotókat. És egyébként meg mindenkit szívesen látok majd egy élmény beszámolóra.

És azt is, tudom, hogy ez nem a legkedvesebb és szívderítőbb blogbejegyzés amit otthon olvashattok, de higgyétek el, rengeteg problémám van és elég fárasztó mindnekinek magyarázkodni, hogy miért nem írok a blogomra, mikor a blogomnak egy öröm forrásnak kéne lennie...

Mivel jó IB diákként megtanultam, hogy minden írás végére kell konklúziót írni, íme: most ideiglenesen bezárom a blogomat, addig amíg újra nem lesz kedvem írni bele...

Szeretlek titeket! És mindenkinek sok puszit küldök:

Dorka :)

Ui: a glasgowi egyetemtől két ajánlatot is kaptam! Ez azt jelenti, hogy ha elérem a megfelelő pontokat IB-n, akkor választhatok hogy közgazdaságtant, vagy közgazdaságtant és public policy-t(közigazgatás szerű) dolgot szeretnék tanulni. :))))))))