Mikor vasárnap reggel (oké, tudom, hogy most itt páran a szívükhöz kapnak, szóval maradjunk annyiban, hogy az ÉN időzónám szerint reggel) mikor felébredtem az első dolog amit megpillantottam a hatalmas pelyhekben szakadó hó volt. És abban a pillanatban, hogy még félkómás agyam feldolgozta ezt az információt, varázsütés szerűen meghallottam anya hangját:
Szakad a hó nagy csomókban,
veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz,
hóesésben vacakolsz.
Fölfújtad a tolladat,
ázott pamutgombolyag.
veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz,
hóesésben vacakolsz.
Fölfújtad a tolladat,
ázott pamutgombolyag.
Mi kell neked? Fatető!
Fatető!
Deszka madáretető.
Deszka madáretető.
Hiába, van ami olyan mélyen belénk ívódott, hogy soha sem tudjuk elfelejteni, mint az első hónak kijáró vers. Vissza sem tudok emlékezni, hogy hányszor költött anya ezt a verset szavalva, mikor hosszú várakozás után végre megérkezett a tél, igazi pelyhes hóesést hozva magával és hányszor mondtuk el ezt a néhány sort együtt a friss hónak örülve. És abban is biztos vagyok, hogy az én gyerekeim is ezen fognak felnőni! 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése