125. Miért éppen Duinó?

Már csak 10 méter, már csak 9 és fél… Egész testemmel neki feszülök a dühöngő szélnek, ami kegyetlenül bele kap sínadrágomba majd undokul hátra taszít. Még mindig 9 méter… A hó keményen, mint ezernyi kődarab csapódik arcomba. Harcolok, míg el nem érem a kilincset. Abban a pillanatban, mikor lenyomom, Bora ismét vadul lök rajtam egyet. Kétségbe esetten kapaszkodok a kilincsbe.
Bent vagyok. Mint fuldoklónak a csónak, úgy nyújt nekem menedéket a kávézó. Belépve egy fehér papír lap fogad, mondván, hogy ma csak kettőig lesznek nyitva. Minden olyan furcsa. A máskor élettől nyüzsgő, hangos, zsúfolt hely most teljesen üres. Az egész helyet az utcáról befolyó szürkeség borítja. Az asztalon a sárga primulák reménytelenül próbálják hirdetni, hogy itt a tavasz, míg a szél süvítése és jeges hó kopogása elnyomja gondolataimat. Kibontom a kapucnimat, meglazítom a sálamat. Sehol senki. Teljesen halott a hely. Odalépek a bárpulthoz és szétnyitom a tépőzárjaimat. A zajra előbukkan a pincérnő. Ma csak ő dolgozik. A szokásosat kérem. Besétál Tim és leül egy asztalhoz. Kis idő múlva Hamidullah és még néhány ember jelenik meg. Miután rendeltek némán eltűnnek a dohányzó helyiségben. Csend van. Csak a zsalugáterek kopogása hallatszik. Odakint a fák tehetetlenül dőlnek meg a szél akarata előtt. Idebent kellemes meleg van. Le kell, hogy vegyem a kabátomat. Némaság. Senki nem szól egyetlen szót sem. A feszültség és nyugalom furcsa egyvelege van a levegőben. Mintha várnánk, de magunk sem tudnánk, hogy mire.
A napi sajtó után nyúlok, de az nincs a helyén. Unottan a falra meresztem a szememet. Oggi si chiude alla 14.00- ma kettőkor zárunk olvasom. Közben arra gondolok, hogy mielőtt még elkezdődött volna, már véget is ért a napom. Mehetek vissza tanulni a szobámba, hiszen nincs több órám. Közben a szél egyre kegyetlenebbül dörömböl az ajtón. Itt biztonságban érzem magamat. Meleg van. Csend van. Az ólomszürkeség rátelepedett Duinóra. Unottan kortyolok bele a tejeskávémba. A meleg tej jól ismert íze kellemesen terjed szét a számban. Közben Alaszkára gondolok. A Miért éppen Alaszkából jól ismert képek jutnak eszembe. Kis város, szürkeség, helyi bár, csend, szél, hó… Vajon lesz-e csavar a mai epizódban?
Nyílik az ajtó. 2 férfi érkezik. A pincérnő újra előbukkan. –Az időjárás miatt- felel kérdésemre. Rendelnek. Csend van, csak a szél süvölt újra és újra neki feszülve az épületnek, mintha haragudna Duinóra és szeretné elpusztítani, vagy legalább is arrébb tolni. A croissantba harapok. A csoki puding megédesíti a számat. Még jobban érzem magamat. Közben telik az idő. Látom Timet elővenni a számológépét. Tipikus fizika tanár… az idő érzékem teljesen megszűnt. Percek vagy már órák óta ülök itt? Fogalmam sincs. Sehol senki csak Tim és a grafikus számológépe. Kint még mindig tombol a szél és pustol a hó. Bent még mindig meleg van. A sárga primulákra pillantok az asztalon. Ironikusnak tartom, hogy pont ma vették őket… az ujjaimat a langyos bögre köré fonom…csak ülök. Nem akarok elmenni innen… talán soha…