50. Jubileumi fél századik bejegyzésem...

Egy szuper szombatról.
Na, jó annyira nem szuper, de mindensetre jó volt.

Szóval délben felkeltem. Másodszor, mert a szobatársamat, már egyszer hívta a családja telefonon, ami azt jelenti, hogy perzsául ordítozott vagy 10 percet 1 méterre a fejemtől.(igen, mindig ordít a telefonban) Szóval délben ezt hallom:

-Rooma, dél van. Fel kellene kelnünk!

-ÉÉÉÉÉÉSSSSS???? Én NEM akarok! Többek közt miattad nem tudtam aludni a héten egyszer sem kettő előtt... (oké ezeket sajnos nem mondtam ki, de nagyon erősen gondoltam...)

Szóval fel tápászkodtunk, elmentünk ebédelni a menzára, aztán telt, s múlt az idő és ő rendületlenül hisztizett, hogy csináljunk valamit. Mondom neki, hogy menjünk Monfalconéba. Nem, ő nem akar. Maradjunk Duinoban. Oké, végül is elmentük forró csokit inni. Aztán visszafelé sétálva leragadtunk a focipályán a fiúkkal, meg aztán teniszeztünk is egy kicsit, szóval olyan 5 körül sikerült visszaérnem a Plesben. gyorsan elpakoltam, felsöpörtem és még fel is mostam. Aztán ügyesen és villámgyorsan elolvastam az üzeneteimet, megírtam a töri esszém vázlatát, elküldtem Eunicnak(tanár)...stb, mikor jön Alma, hogy valaki hív a konyhai telefonon. Ki a fene lehet az, mikor anya most tette a mobilomat, mellesleg pedig senki nem tudja a vezetékes telefon számát? Hát jó, rohanok fel a lépcsőn, felkapom a kagylót:

-Jó napot! -mondja egy furcsa ffi hang. Aztán angolul folytatta. Kellett pár perc mire rá jöttem, hogy ez Martin (Szlovákia) a szomszéd rezidenciából. Azért hívott, mert megbeszéltük, hogy megyek hozzájuk sütni. Igen ám csak 40 perce már ott kéne lennem. Igen, tudom... ez nagyon csúnya dolog. DE elnéztem az órát egy órával... Nem, baj rohanok át, süssünk fahéjas tekercset!

Joyce, Earth, Cindy, Yuchan és Martin már vártak rám. Mondjuk annyira nem volt vészes a helyzet, mert foglalt volt a konyha, szal még együtt is vártunk vagy 20 percet, hogy neki láthassunk a munkálatoknak. A hangulat olyan békés és családias volt... és a friss fahéjas sütemény illata mindent körül lengett, a falon hosszúra nyúlt árnyékok táncoltak köszönhetően hangulat világításnak, a háttérben Enya és Björk szólt (mert a kínai lány apukájának Enya a kedvence -ez a világhírnév)

Martinnal van némi gond, főleg mikor néhány eredeti magyar dologról megpróbálja megmagyarázni nekem, hogy az szlovák, de ez inkább aranyos időnként. A másik nagyon vicces dolog az, hogy Joyce és Cindy (Hong Kong) imádnak sütni, csak hogy, nekik otthon még sütőjük sincsen, mert ők párolnak, főznek, pirítanak, flambíroznak, meg Isten tudja mi mindent csinálnak, de nem sütnek. Ennél fogva ugye tapasztalatuk sincsen, ami azt eredményezi szó szerint akarnak minden receptet követni. Martinnak és nekem ezzel szemben VAN tapasztalatunk, vagyis mi nem mindig követjük az előírásokat , ennek eredményeként Joyce és Cindy helyenként közel állt a szívrohamhoz... Arról, hogy igazunk volt-e mikor nem vettük szószerint a receptet, döntsenek a képek:

Oké, lehet, hogy ránézésre nem tűnnek tökéletesnek, de nagyon finomak voltak. (és hízlalóak)

Fél tizenkettő felé végeztünk, rohantam vissza Plesbe, ahol egy rakadt ember nyaggatott, hogy menjek velük táncolni a latin buliba. Oké, lisztes pulcsi és nadrág ledob, megyek latin bulira, ami szerencsére elég hamar véget ért (tekinvte h 10-től volt...). Mivel nem voltunk fáradtak, átmentünk a Mickey-be kicsit szocializálódni. Mivel a takarodó 1-kor van, természetesen el kellett hagynunk a helyet. De mivel még mindig nem voltunk fáradtak és jól éreztem magamat a társasággal, lementünk a Portóba(kikötő). A szobatársam valahol elveszett, még a Porto előtt, így gyakorlatilag csak oroszul beszélőkkel maradtam: Alina, Makar, Misa (Fehéroroszország) Olga (Ukrajna -ez egy másik Olga, nem a vörös). De nagyon rendesek voltak, igyekeztek angolul beszélni, mivel Olgának ez nem nagyon megy Misa vagy Makar időnként kivonatolta számomra a lényeget. Mindegy, a lényeg az, hogy nagyon jól éreztük magunkat. Vizsgáltunk csillagokat, vitatkoztunk Trieszt és Duino földrajzi elhelyezkedéséről, meghallgattuk a Dama Bianca szellemének történetét. Mivel elkezdtünk fázni egy idő után visszajöttünk. Olga és Makar hazament, mi hárman a maradék még beszélgettünk kicsit a Plesben, majd aludni tértünk. Fél Háromkor. Már megint...

Eredetileg úgy terveztem, hogy majd tanulok, mert bőven van mit...

DE! Ezek után SENKI ne mondja nekem, hogy nem vagyok eléggé szocializált, nincsenek kapcsolataim, nem beszélgetek eleget, nem vagyok elég nyitott...stb

Mivel ez a Jubileumi fél századik bejegyzésem, szeretném mindnekinek megköszönni a figyelmet mindenkinek, aki rendszeresen hozzá szól, akik "láthatatlanul olvassák a blogomat", akik rendszeresen és akik rendszertelenül követik az életemet. Remélem nem csak én lelem örömömet a blogomban. Igen, én szeretem leírni az életmet, mert olyan sok minden történik, olyan sok csodás pillanat van, amit félek, ha nem rögzítek le eltűnik. Mégegyszer buzdítok mindenkit, a hozzászólásra. Ha valaki túl szégyenlős, hogy nagy nyilvánosság előtt írjon, akkor annak: hoordorka@freemail.hu